Már egy ideje nem jelentkeztem, ez betudható annak, hogy sok dolog volt mostanság és Furminttal sem kevesebb tennivaló!

A kis kölyökből lassan nagyfiú lesz, ez finoman szólva jár „némi” kellemetlenséggel. Küzdünk egymással, szó szerint hatalmi harcokat vívunk. A fiatalúr szeretne irányítani, én meg persze próbálom kézben tartani a dolgokat. De őszinte leszek, néha kicsúszik a kezemből a gyeplő.

A szőrtüsző atkáját próbáljuk teljesen kikezelni, és az aranyos „nagyszülők” küldtek nekünk Magyarországról egy speciális szert, amit be kell dörzsölni a bőrébe. Elég büdös, Furmint pedig utálja, ha lefürdetem. Morog, vicsorít, sőt meg akart múltkor harapni. Valószínűleg rossz élményeket köt a fürdetéshez (mivel párszor lenyelt pár dolgot, ami nem kaja volt, muszáj volt őt meghánytatni). És így már azt is utálja, ha a szőréhez/lábához bármilyen vizes ronggyal nyúlok, ha valamit esetleg le akarnék törölni róla. Főként ebben az esős időben a séták után tiszta sár lesz mindene. Aztán meg megy a morgás, hogy ne csináljam.

A sétáltatásnál pedig kezdek rájönni, mik lehetnek a morgások és vicsorítások és agresszív viselkedés okai. Általában akkor jön elő, ha már egy másfél- két órás játékos, futkorászós séta után elindulunk hazafelé a nagyon, messzebb levő parkból. Ahhoz, hogy oda eljussunk, át kell mennünk egy négysávos, elég forgalmas úton, amit kereszteznek villamosok és trolik, teherautók, rengeteg motor. Ez ugye mind elég nagy zajjal jár. Nekünk, kétlábúaknak is elég nehéz ezt elviselni, hát még nekik, akiknek a hallása ezerszer jobb, mint a mienk. Lényegében, ha egy motor hangosak elrobog mellettünk, vagy netán a busz/ nagy teherautó, onnantól Furmint begőzöl, és ahogy már egy előző bejegyzésben leírtam, teljesen megvadul. Próbálom a szituációt kezelni, de mostanában kezd a helyzet eldurvulni. A kölyökkori csipkelődésből már egy keményebb harapdálás is lehetséges. Azonban, ha a hangomat felemelem, határozottan rászólok, hogy fejezze be, lenyomom a fenekét a földre, a helyzet picit javul, de nem lesz jobb mégsem. Többek közt ezért is fogunk egész januárban egy tanár nénivel tanulni, hogy hogyan neveljem én Furmintot és ő hogyan viszonyuljon ehhez a helyzethez. Ugyanis tudom, hogy nekem kellene odafigyelnem az ő reakcióira, és őszintén mondhatom, nem mindig értem, mit is akar nekem ő mondani.

Újabban az a szokása, hogy nyüszít és vonyít. Ha leszidjuk – mert egyre több dolog van mostanában, ami miatt lehet-, vagy ha éhes és egyedül érzi magát a tálja mellett- ez bizony viccesen hangzik- ő amolyan társasági kutya. Egyszerűen nem hajlandó úgy enni, hogy ha nem vagyunk mellette. Volt, hogy emiatt egész nap nem adtam neki kaját, hogy leteszteljem, arról van-e szó, hogy nem éhes azokban a pillanatokban és azért akarja, hogy mellette legyek evésnél. De akkor is igényelte, hogy legyek mellette. De ne képzelje senki, hogy ott őrködöm felette, amíg meg nem eszi a kajáját. Akkor tud igazán jóízűen enni, ha mi is vacsorázunk mellette. De ha épp nem foglalkozunk vele, elkezdi a nyüsszögést, majd egy farkas ordításhoz hasonló vonyító hangot hallat. Mosolygunk is rajta rendesen. Aztán persze hozzászólunk, hogy nyugodjon meg, itt vagyunk mellette.

Múltkor elvittem őt egy kis kirándulásra, de épp csak egy rövid időre. Bevillamosoztunk a Dóm térre, hogy megnézzük a karácsonyfát. A villamoson inkább az ölembe vettem, mert olyan kis beszari volt, állandóan a földre lapult, húzta a pórázt minden alkalommal, mikor az ajtók nyitódtak-záródtak. Egyértelműen látszott, hogy nem szereti, sőt inkább fél a szokatlan és nagy zajoktól. Mert nem járunk tömegközlekedéssel. Amikor kisebb volt, azért nem volt jellemző, hogy megyünk, mert nagyon hamar elfáradt a sétálás során, később pedig inkább a távolság növelése volt a célom, hogy a 100 méterből legalább 1000 métert sétáljak vele. De a kamaszkor beköszöntött, így a kíváncsisága is. De a jól bejáratott, megszokott útvonaltól azért nem tér el, ha csak egy egyszerű pisilésről van szó.

Tegnap a portásunk ránk szólt, hogy ne a házbejárattól 3 méterre pisiljen Furmint, hanem legalább 5 méterre a járdán inkább. Mert egy-két itt lakó idős nénike/bácsika mérges volt, mikor látta. Persze nyugtáztam a dolgot (egy apró vigyorral az arcomon) és mondtam, hogy nem kell aggódni, odébb fog pisilni. De azért visszakérdeztem, hogy mit csinálnak akkor, ha az utcán kutyát sétáltató ismeretlen nem figyel egy pillanatra és lepisili a kutyája a mi házunk falát? Erre ugye nem lehetett mit válaszolni. Legalább a kaki a fűbe megy, és már egyáltalán nincs a lakásban kakilás.

Nagy karácsonyi, 2014-es célom év végéig, hogy Furmint teljesen szobatiszta legyen! Mert újabban a pelenkára pisilés elfelejtődött. A régi, „kislányos” pisilésből nagyfiús, lábemelgetős lett a módi. Ennek köszönhetően minden, ami szokatlan, „nem furmintszagú” ajtófélfa, ajtó, falrészlet, azonnal megy a pisi. Pár csepp ugyan, de akkor is bosszantó. Tegnap már meg akartam dicsérni, hogy csak 1 pisi volt a pelusra, de elbukta a dicséretet. Este még a vendégeskedésünk után lenyomott 2 pisit a konyhában a padlóra. Nem örültem neki. Gazdifater meg pláne. Szegény, ő szenvedi meg az egészet a legjobban. Eléggé tisztaságmániás, így a nappali szőnyegét még csak papuccsal sem lehet megközelíteni, nemhogy egy „pisilőgép szőrmókkal”. A szőrszálak a zoknin már-már tabu kategóriába mennek át. De ez persze egy másik történet, hogy kinek mi a problémája egy kutyával együttéléssel. No, de visszatérek oda, hogy őfelsége már sietve cammog kifelé a hideg és esős utcára, hogy elvégezze a szükséges dolgokat, amit persze én erőltetek rá. Úgy kell kikönyörögni őt az alvásból. De erről is írtam már. A karácsonyi hazautazás és vakációzás idején lesz egy hét, mikor Furmint nélkülünk lesz, a családom fog vigyázni rá. Pont emiatt már azon gondolkodom, írok egy használati útmutatót hozzá, hogy elkerüljük a konfliktusokat, mikor én azt mondom, egész jó kutya és aztán kiderül, hogy mégsem. Bár a beszámolóim sejtetik, hogy inkább az utóbbiról van szó.

Bár házőrzőként azt hiszem egy kis tanulás után nagyon jó volna! Esténként olyan helyre ül vagy fekszik, ahonnan látja, hogy mi mit csinálunk, de közben a fél szeme a bejárati ajtón van. És nagyon védelmező is tud lenni, ha úgy érzi, esetleg valami rossz dolog van a levegőben, ami rám irányul.

A minap egy déli séta alkalmával összeismerkedtünk egy 3 hónapos csöpp, mini bullterrier fiúcskával, aki először még félt Furminttól, aki a dominancia jegyében meg akarta hágni őt, de 5 perc elteltével a szituáció felcserélődött. Mókás jelenet volt, sajnos csak 1 képet tudtam készíteni.

Egy rövid, év végi tételes összefoglaló:

1 (majdnem elfogyasztott, de) lenyelt gumikesztyű, 1 sportszelet és 1 túró rudi papír, sok játéklabda műanyagdarabjai, hordozódoboz darabjai, 1 műanyagtál darabjai, 5 papucs szétrágva, 1 (már Gazdifater által megjavított) asztali kislámpa, 1 szétszedett szőnyeg, 1 kisszék szétrágva, 1 lábtörés, 1 komoly influenza, 1 szőrtüsző atkásodás, sok hánytatás, 1 ételallergiás eset, 2 (kisebb karcolással járó) kutyás összetűzés (nem Furmint hibájából adódott), sok elfogyasztott szárított bőrből készült csont, rengeteg pisi-és kakitakarítás és sok mérgelődés. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent sikerült ide leírnom, de az összes emlék megörökített, kifejtett változatait mind lejegyzeteltem a blogba.

A következő hetekről is biztos, hogy lesz mit írnom, hiszen ismét egy hosszú hazaautózás lesz, majd irány a nagyváros, kisváros és egy kis tanulásos-pihenéses időszak is. Egy kis izgalom van bennem, és nem az ünnepek miatt, hanem hogy mi lesz, mikor Furmint nem lesz velünk. De jó kezekben lesz, ez is biztos! Ha addig nem írnék, mindenkinek kellemes ünnepeket és jó pihenést! Mert azt is kell valamikor!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.